Augusztus közepén elestem. Ráestem a térdemre, magam alá gyűrtem a lábszáramat. Fájt, de nem éreztem különösen komolynak, mert se be nem lilult, se be nem dagadt, ahogy korábban, amikor törtem-ficamítottam magam. A röntgen sem mutatott eltérést, a doktorok – ki-ki a maga vérmérséklete szerint – nyugtázták a problémát, jegelésben, pihentetésben és türelmes kivárásban jelölték meg a gyógymódot. Pontosabban: mozgatni kell, de terhelni nem szabad.
Még a földön voltam, amikor belém hasított a gondolat, hogy akkor hogyan is haladok tovább a jógasorozatommal. A választott gyakorlási módom az astanga, ami az ászanák kötött sorozata. Négy éve kezdtem, azóta minden vágyam, hogy végre végig tudjam csinálni az első sorozatot, de még mindig túl kötött a csípőm és a vállam ahhoz, hogy a számomra nehezebb ászanák gyakorlásába is bele tudjon simulni a testem.
Hamar világossá vált, hogy most egy darabig nincs gyakorlás. Vagyis annyi van, amennyit a térdem csavarása nélkül meg tudok csinálni – ez pedig az első napüdvözletsor, bár azt a tanárom javaslatára nem öt, hanem tíz-tizenkét lélegzetig tartom ki. A gyakorlás elgyászolása nem ment könnyen, a nyaralás két hete alatt muszáj voltam meggyőződni arról, hogy tényleg nem megy-e ez nekem. Hát, maradjunk annyiban, hogy nem ment…
Így hát maradt az öt napüdvözlet, tíz légzésig kitartva. Aztán eszembe jutott, hogy a doktor a biciklizést javasolta, mint mozgató, de a térdemet nem (túlságosan) terhelő mozgásformát. Nosza! Tavasszal már volt egy nekibuzdulásom, egyszer-kétszer biciklivel mentem munkába, de a Budakalász-Lenfonó – Kossuth tér távolság picivel több volt, mint ami jólesett úgy, hogy öt év után először bicikliztem hosszabb távot.
Most viszont kipróbáltam, milyen az, amikor nem mindent vagy semmit alapon közelítem meg a mozgást. Amikor nem túlhajtom és kizsigerelem magam, de nem is tunyulok bele az önsajnálatba, hogy már megint meg vagyok fosztva valamitől, amit pedig nagyon akarok.
Most is munkába biciklizek, de – kihasználva a HÉV adta lehetőséget – a megállóig tekerek, ott felülök a vonatra, a Szentlélek téren leszállok, és onnan a Margitszigeten keresztülhajtva gurulok el a Báthory utcába.
Nehezen tudom szavakba foglalni, mennyire jó reggel végigsuhanni a szinte üres Margitszigeten. Néhol láttam egy-egy futót vagy kerekező társat, de nyoma sem volt a nyári tömegnek. Kicsit kerülgettem ugyan a gesztenyefák szúrós terméseit, de a lelkemnek legalább olyan jólesett a zöldben mozogni, mint a testemnek. Biciklizni meg azért szeretek, mert azzal még épp akkora sebességgel tudok haladni, hogy be tudom fogadni a természet látványát. Délutánra, mire hazafele jöttem, már a nap is kisütött.
Nagyon új nekem, hogy tisztelem a testem, és úgy mozgatom, hogy azzal a teljesítőképességét javítom, nem pedig olyan teljesítményre kényszerítem, amivel el tudok ugyan dicsekedni másoknak, de épp azt nem veszem figyelembe, hogy neki mi esne jól. Még egy-két hétre szüksége van a térdemnek ahhoz, hogy folytathassam a sorozatomat. De addig is milyen jó azzal zárni a napot, hogy tekertem tizenpár kilométert egy ilyen klassz útvonalon!