„Aki nem tud lefogyni, az nem akaratgyenge” – idézi a Telex minap megjelent cikke a gyógyszergyártók érvelését. Ezerint a krónikus testsúlyproblémák hátterében sokkal inkább biológiai, mint erkölcsi tényezők állnak. A cikk alatti kommentszekcióban éles pro és kontra állítások fogalmazódtak meg arról, tényleg akaratgyengeség-e, ha valaki többszöri próbálkozás ellenére sem tud lefogyni. Ennek apropóján – na meg nyakunkon a száraz november – fogalmaztam meg a gondolataimat arról, mennyiben múlik rajtunk az, hogy évekig, sokszor évtizedekig küzdünk túlsúllyal, sokszor már belefáradva a kudarcos próbálkozásokba, és milyen okai lehetnek annak, hogy akár a legszilárdabb elhatározásainkat is szabotáljuk.
Cukor, zsír, só
A krónikus elhízottakkal foglalkozó szakemberek kutatásai, közötük Vera Tarman addiktológus, felépülésben élő ételfüggő szerint különösen a cukorban, zsírban és sóban gazdag ételek fogyasztása olyan hormonális és neurobiológiai változásokat idéz elő, amely függőséghez vezethet.
Te mire vagy rákattanva?
Nem mindenkinél, csak azok esetében, akiknek a szervezete ezekre a típusú ételekre másképp, érzékenyebben reagál, mint azoké, akik nem érzékenyek az ilyen ételekre. Mint ahogyan én se alkoholra, se kábítószerekre nem vágyom. Ha meg is iszom két korty bort, rögtön tudom, hogy elég volt ennyi belőle, és nem is esik nehezemre letenni a poharat ezen a ponton, mint ahogyan az sem, hogy csak akkor igyak egy-két kortyot, ha egy társaságban koccintunk valamire. A drogokat meg ki se próbálom. De a kaja… sokáig a jégkrém, a csoki meg a sütik voltak a legfőbb érzelemszabályozási eszközeim, ami meg másokat hagy teljesen hidegen.
Az az átkozott biológia…
A legújabb kutatások és többek között Vera Tarman orvos-addiktológus elmélete szerint az elhízás ezekben az esetekben nem pusztán akaraterő, hanem hormonális és idegrendszeri folyamatok következménye. Az ultrafeldolgozott, cukorban és zsírban gazdag ételek az agy jutalmazó rendszerét ugyanúgy aktiválják, mint a kábítószerek. Fokozzák a dopaminfelszabadulást, majd idővel csökkentik a dopaminérzékenységet, így ugyanannak az örömérzetnek az eléréséhez egyre több ételre van szükség.
Ezzel párhuzamosan felborul az éhség- és jóllakottsági hormonok – a ghrelin, a leptin és az inzulin – egyensúlya. A ghrelin túlműködése fokozza az étvágyat, a leptinrezisztencia miatt a jóllakottság jelei nem jutnak el az agyba, az inzulinrezisztencia pedig tovább növeli az éhségérzetet és a szénhidrátok iránti sóvárgást. Az emelkedett inzulinszint egyben a fogyás gátjává is válhat, hiszen ilyenkor a szervezetünk folyamatosan raktározó üzemmódban van. Ez azt jelenti, hogy szerveztünk magas inzulinszint esetén akkor sem fér hozzá a zsírraktárakhoz, ha kevesebb kalóriát veszünk magunkhoz, mint amennyire a testünknek szüksége van. A folyamat krónikussá válhat, és addikciószerű agyi változásokat eredményez, amelyek miatt egyre kevésbé tudjuk kontrollálni az evésünket.
Lehet, hogy nálad sem csak önfegyelem kérdése?
Ennek fényében az elhízás (és a fogyás) nem pusztán önfegyelem kérdése, hanem egy biológiailag megalapozott, progresszív, akár függőséghez vezető állapot, amely az agy jutalmazó és hormonális rendszerének zavaraira épül. Aki tehát nem tud lefogyni, az nem akaratgyenge, hanem egy összetett neurobiológiai folyamat rabja, amely megfelelő, személyre szabott kezelést igényel, nem pedig hibáztatást, ami a fentiek figyelembe vételével gyakran az áldozathibáztatással egyenlő.
Tehát ha folyamatosan a kilóiddal harcolsz, nem feltétlenül veled van baj.
De tenni csak te tehetsz ellene.
Az első lépés ahhoz, hogy kilépj ebből az ördögi körből, az az, hogy segítséget kérsz. És a te szempontodból ez a legfontosabb, mert ezt senki más nem fogja megtenni helyetted.
Az Egyél tudatosan! programommal éppen ezt a segítséget tudom neked megadni. Segítek a tartós változáshoz akkor is, ha szedsz gyógyszert/szúrod magad, akkor is, ha nem. Mert a fogyáshoz muszáj változtatnunk az evésünkön, de ahhoz, hogy lent is maradjanak a kilók, pszichés változásra is szükségünk van.