Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a halogatás pusztán időgazdálkodási probléma: hogy jobban kellene szerveznünk a dolgainkat, hogy fegyelmezettebbnek kellene lennünk, vagy hogy javítanunk kellene az időbeosztásunkon. A halogatásnak azonban többnyire érzelmi oka van, amit gyakran evéssel tompítunk.
Miért halogatunk valójában?
A valóságban azonban a halogatás szinte soha nem a rossz időbeosztással függ össze. Legtöbbször a feszültség szabályozásának az eszköze. És ilyenkor rendszerint a jól bevált módszereinkkel nyugtatjuk le magunkat – mi, érzelmi evők többnyire az evéssel –, hogy aztán mind a halogatás miatt megoldatlanul maradt feladatunk, mind az evés következményei által nyomasztva érezzük magunkat. Így csinálunk egy problémából kettőt.
Miért eszünk akkor is, amikor nem vagyunk éhesek?
Nemrég fejeztem be egy egyéni folyamatot Zsanival, aki, amikor egy nehezebb feladat előtt állt, azt kereste, mit tudna enni.
Nem volt éhes, csak úgy érezte, szüksége van valamire, mielőtt nekikezd egy-egy fenyegető súlyú feladatnak.
Ez a „valami” valójában nem étel volt. Zsaninak nem ennivalóra, hanem időre és kapcsolódásra volt szüksége. Egy kis haladékra, amíg a teste megnyugszik attól a szorongástól, amit a feladat elvégzése váltott ki belőle.
És rájött, hogy nem amiatt halogat, mert nem jól osztja be az idejét, hanem amiatt, mert túlságosan gyötri:
- a hibázástól való félelem,
- a kudarctól való szorongás,
- az ismeretlenben rejlő bizonytalanság,
- vagy az „elég jó leszek-e?” nyomása.
Számára az evés egyszerűen csak a leginkább kézenfekvő menekülőút volt.
A halogatás, mint a feszültség elkerülése
Ezért olyan nehéz a halogatást pusztán jobb időbeosztással kezelni. Mert amikor egy kihívást jelentő feladat előtt állunk, olyankor rendszerint nem az időbeosztásunkkal van baj, hanem a feszültség nyomaszt bennünket.
És csakúgy, mint Zsani esetében, ez a feszültség sokakból evés iránti késztetést vált ki: úgy érezzük, muszáj ennünk egy kis csokit, pár szem kekszet, egy marék ropit – bármit, ami egy pillanatra eltereli a figyelmünket.
Ilyenkor nem a testünket tápláljuk az étellel. Az étel ilyenkor csupán eszköz arra, hogy ne kelljen szembenéznünk a belső feszültséggel.
Hogyan kezeljük a szorongást evés nélkül?
Amikor Zsani megtanulta
- felismerni a testében jelentkező feszültséget,
- megkülönböztetni az evés iránti késztetést a fiziológiai éhségtől,
- és evés helyett testérzékelési és mindfulness gyakorlatokkal nyugtatni magát,
valami megváltozott.
Többé nem volt szüksége rá, hogy evéssel nyomja el a szorongását. Evés nélkül is képes volt nekilátni a feladatainak.
És ez nem önfegyelem kérdése volt, hanem kapcsolódás, bensőséges érzelmi jelenlét önmagával.
Te hogy vagy ezzel?
Te mivel szoktad „kiváltani” azokat a feladatokat, amelyek szorongást, bizonytalanságot, feszültséget keltenek benned?
És ilyenkor vajon melyik részednek lenne szüksége törődésre?
Ha szeretnéd, neked is segítek kibogozni a miérteket és rájönni a hogyanokra.